Kezdetektől publikált a Nyugatban, fiktív irodalmi tanulmánnyal
jelentkezett már az 1908-as második számban (H. Taine levelei), majd 1909-ben a részvények
mintegy felének felvásárlásával anyagilag megalapozta a folyóiratot, könyvkiadó vállalatot
szervezett mellé.
A kiadó vezetőjeként beleszólást igényelt a lap irányításába, aktuálisabb
és életszerűbb problémák felé akarta terelni a folyóiratot; hangsúlyosabbá akarta tenni Ady
centrális szerepét, s azt javasolta, kapcsolják magukhoz az előző korszak nagy egyéniségeit
is. Vele szemben Osvát határozottan védte szerkesztői elveit, teljes önállóságát, az újabb
és újabb tehetségek felfedezésének programját. Az 1912-ben párbajig éleződő vitában az írók
Osvát pártjára álltak. Kompromisszumként végül Osvát csak a felelős szerkesztő lett, s neve
helyett Adyé került a címlapra, ám lényegében mégis Osvát maradt a meghatározó személy.
Hatvany kivonta részvényeit, és eltávolodott a folyóirattól.
Néhány írást 1912 után is küldött a Nyugatnak, az íróknak, elsősorban
Adynak, továbbra is mecénása maradt. Bécsi emigrációjának idején A magyar értelmiség
katasztrófája címmel írt tanulmányában (1922) Babits tanácsköztársaság utáni
magatartását, a Nyugatban játszott szerepét fogta perbe. 1929-től, Ignotus nevének
levételétől, vitát folytatott a Babits–Móricz által irányított folyóirattal.
Élete végéig újabb és újabb könyvekben, tanulmányokban írt Adyról és a
Nyugat koráról, összegyűjtött írásai Ady c. kötetében (1977) halála után jelentek
meg.
Ha azt firtatják, hogy honnan veszi a Nyugat a pénzét – hát igenis, azt
Hatvany adja, legalábbis annyiban, amennyire nálunk, egyelőre, még meg kell toldani a
költségvetését egy újságbeli és könyvkiadó vállalkozásnak, melynek semmi egyéb céljai és
érdekei nincsenek, mint irodalombeliek, mint tehetségek előtt utat nyitóak, mint a
közönséget és üzletességtől elhódítóak.
Ignotus
Valaki beleszületik egy nagy vagyonba, melynek már nem hirtelen jött
szeszélye a minden kultúra és a szép élet, de parancsa és szenvedelme. Valaki, aki ifjan
foghat hozzá a maga egyéniségének magaépítéséhez, lehet bátor és saját utú a befolyásokkal
és kényszerekkel szemben. Övé az érdekesek érdeklődése, a beérkezettek tanácsa, tudósok
tanítása, messze vivő vasutak és hajók kényelme, múzeumok és könyvtárak bármelyike. Ő maga
magáért is bátor legény, érezheti, hogy e nagy kiváltságok nélkül is megállná a sarat az
életben, saját személyéért szeretik sokat érő nők, sok értékes barátjának szinte fájdalmas,
hogy a világ gyanúsítása nélkül nem demonstrálhatja szabadon hozzá való teljes és nagy
barátságát.
Ady Endre
Milyen különös alak ez a báró! De főleg milyen áldás a hóbortok
megszállta kócosokra, hogy ez az ember annyira kapaszkodik utána, hogy sorsuk legyen. Magam
részéről az ő lehetőségeivel, millióival és külsejével, valljam be, mit tennék? Fölcsapnám
ablaküveg monoklimat, időmet mulatókban, kártyatermekben herdálnám, legföllebb
medvevadászatra ruccannék ki Máramarosba, vagy Afrikába oroszlán és fekete tündérek
vadászatára! A fenemeg! Foglalkoznék én irodalommal? Íme! Minek nézik ebben a körben ezt a
nagy műveltségű, jóakaratú, tehetséges embert?... És neki megéri?... Én szinte utolsó
mentségnek próbálkoztam meg az irodalommal! Nos, lehet, hogy becsülettel és sikerrel fogom
űzni ezt a hivatást, de hogy akkora eszelős rögeszméjű, belső kényszer hajtana, mint ezt a
bárót? Ezt aztán kereken tagadom!
Tersánszky Józsi Jenő