1902–1903-ban előbb Osvát Ernővel közösen, majd egyedül szerkesztette a Magyar Géniuszt. Már a Nyugat második számában jelent meg verse, melyet közel háromszáz követett még, mintegy ötven kritikát is írt.

1921-től a folyóirat főmunkatársa, majd 1922–1939 között egyik szerkesztője lett. Ekkor a zsidó-törvények miatt neve lekerült a címlapról, de a munkát változatlanul folytatta.

Az utolsó évtizedben, a Babitscsal együttműködve a kiadás ügyeit főleg ő intézte, a levelezést ő bonyolította. A Nyugat Könyvkiadó egyik alapítója, szervezője és szerkesztője volt.

A Gellért-szám 1928-ban jelent meg. A Nyugat munkatársaira emlékező, 1945 után megjelenő művei egyoldalúságuk ellenére jelentős források: Kortársaim (1954), Egy író élete 1–2. (1958, 1962.)

 

Nincsen költő – még Ady Endre sem –-, aki annyira összeforrott volna a Nyugat-tal, mint Gellért.

Nem arra az összeforrottságra gondolok, amivel küzdelmeinkben mint társ állt közöttünk; együtt élt és lélegzett folyóiratunk életével, s mint okos testvér egy tudott lenni mindnyájunkkal, holott lelke oly külön világban lakozott, távol mindenkitől.

De költészetének is minden lélegzése egyúttal a Nyugatnak egy lélegzése volt.

Szinte valamennyi verse a Nyugatban jelent meg.

 

Babits Mihály

 

 

Milyen sokszor beszéltem vele különböző szerkesztőségi szobákban, melyekbe állandóan behallatszott a nagy nyomdaépületek gépeinek egyenletes zúgása… Sok órát töltöttem vele ezekben a szerkesztőségekben — s még több órát … az írókkal, füstös és zajos, izgatott és hullámzó szerkesztőségi vitákban, a Múzeum körút, a Vérmező, a Lánchíd, a pesti Duna-part változó kávéházaiban, teraszokon és különtermekben. A vitatkozók kicserélődtek, el-elmaradtak, újra feltűntek, de aki mindig jelen volt, aki soha el nem maradt: Gellért Oszkár volt. El sem maradhatott, mert ő rendezte, ő irányította ezeket a vitákat, s úgy rendezett mindent, hogy alig-alig kellett közbeszólnia.

És hányszor voltam vendége késő esti és éjszakai órákban a lakásán. Azokban a szobákban is, melyek végül Budapest ostromának heteiben, könyvestül és kéziratostul, sok-sok év kiadatlan verseivel, a magasból leszakadtak a mélybe. Megismertem, s ma is ismerem a szeretetreméltó házigazdát — a bírálat és a tréfa, a kaján villanás és a legmelegebb védelem, a könnyed ötletek és a sebző igazságok mesterét.

Hogy volt egy folyóirat, melyben legjelentősebb íróink éppen azt közölhették, ami másutt nemigen jelenhetett volna meg: ezt a lehetőséget és folytonosságot évtizedekig ő is biztosította. Hogy voltak viták, melyek nélkül sok minden homályban maradt volna: az ő érdeme is. Hogy szerkesztőket összebékített, írókat összetartott: az ő fáradhatatlansága. Hogy volt egy kis könyvkiadó, mely csak a legjobb könyvekkel jelentkezett, s melynek léte a nagy kiadóvállalatok félelmetes, üzleties versenyében szinte csoda volt: az ő leleménye és bátorsága.

 

Illés Endre