Rippl-Rónai József íróportréi
|
A Nyugat és a magyar képzőművészet történetének izgalmas eredménye és maradandó
értéke az az íróportré-sorozat, melyet Rippl-Rónai József rajzolt az 1920-as évek elején.
A pasztell portrék elkészítéséről és kiállítási tervéről Rippl-Rónai 1923. október
5-i levelében így írt Ernst Lajosnak:
„Le akarom festeni mindazokat, akik ezt a viszontagságos kis maradék országunkat naggyá,
kultúrájában elismertté teszik.”
|
|
1923-ban az Ernst Múzeumban rendezett tárlaton a jeles írótársak arcképeit a nagyközönség
is megtekinthette: Móricz Zsigmond, Babits Mihály, Osvát Ernő, Schöpflin Aladár, Szabó Lőrinc képmásából
egy kisebb galéria állt össze. Két évvel később a sorozat újabb darabokkal egészült ki, megszületett
Karinthy Frigyes, Kemény Simon és Feleky Géza portréja.
„Rippl-Rónai mindig testvériséget tartott az írókkal” — fogalmazza meg Kosztolányi a kiállításról szóló cikkében. A társairól készített képeket nézegetve pedig elismeréssel állapítja meg, hogy Rippl-Rónai „több mint szakember, több mint nagy festő, … szívem mélyén állandóan érzem, hogy költő, varázsos, szeszélyes, boszorkányos, olyan, amilyen kevés él ma a föld hátán.” (Színházi Élet, 1923. október 28.)
Halála után többen is búcsúztatták a folyóirat hasábjain. Babits Mihály verset írt hozzá (A festő halála, Nyugat 1927. 24. szám), Móricz pedig egy emlékező írást közölt róla:
„ha a kezébe vette az ő kedves pasztell krétáit, ha lágy ujjakkal, puha, kövérded, gyöngéd ujjaival
el kezdett sikárolni az érdes papíron, abból rögtön valami csoda született: mintha földöntúli fényekbe
fürdette volna bele mindazt, ami szeme előtt megjelent. A látásnak ez az újsága, az érzésnek ez a
csiklándó boldogsága volt az ő legnagyobb kincse. Ez volt az, ami hozzá kötötte az ifjú írók lelkét,
az egészen egyéni és mindent felfokozó álomélet reális látása.” (Nyugat 1927. 23. szám)
galéria
 |
 |
 |
 |
 |
 |
