Irodalmi és színházi kritikák írásával kezdte pályafutását, 1902-től egy évre átvette a Magyar Géniusz szerkesztését. 1905-ben Fenyő Miksával együtt elindította a Nyugat elődjének számító, csak néhány számot megélt Figyelőt, mely a későbbi szerzői és szerkesztői gárda alapját adta: itt volt már Ady, Kaffka Margit, Kosztolányi, Gellért Oszkár.

A Nyugatindulásakor hozzájuk csatlakoztak új felfedezettjei, köztük Móricz, Babits, Füst Milán, Tersánszky. Működése alatt legfontosabb feladatának tekintette új tehetségek felfedezését; a legtöbb támadás is emiatt érte. Elvei mellett következetesen kitartott, akár saját egzisztenciája vagy a Nyugatfennmaradása kockáztatásával is. Hatvany Lajossal 1912-ben párbajig éleződött a szerkesztés körül támadt nézeteltérésük.

A Nyugatot élete végéig Osvát szerkesztette, függetlenül attól, hogy a neve hogyan szerepelt a címlapon. Kizárólag ennek a tevékenységnek élt, ő maga szinte semmit nem írt többé.

1923-ban, működésének 25. évfordulóján a Vígszínházban, majd egy összevont Nyugat-számban 90 pályatársa köszöntötte, de az irodalmi közeg változásai, a szerkesztőségen belül élesedő konfliktusok felőrölték erejét. Magánéleti tragédiák is érlelték végső elhatározását: tüdőbeteg leányának halálát követően szíven lőtte magát.

Személye köré legenda szövődött.

Ő köztünk az egyetlen, aki sohasem írt egyetlen cikket sem a Nyugatba, és mégis ott van szelleme a Nyugat minden lapján. Neki nem egyes közlemények, kisebb vagy nagyobb száma az oeuvre-je, hanem maga a Nyugat.

 

Schöpflin Aladár

 

 

Az ő kritikája elsősorban az élet szolgálatában állott. Nem hiszem, hogy élt valaha is ilyen életszerű kritikus. Minden volt számára a kézirat, melyet bírált, akkor nem számított se ő, aki olvasta, se az író, aki írta, csak az érték. Emellett lázasan izgatta az az ember, aki írta, sőt tulajdonképpen csak ez izgatta, ennek az embernek az élete… Minden foglalkoztatta, ami rá vonatkozott, hónapos szobája, keresete, cigarettája, kalapjának alakja, nyakkendőjének színe, kötése, csatja, egészen a kicsinyességig. Olyan kapcsolatban állt az összes írókkal, legtávoliabbakkal is, akikkel sohasem érintkezett, mint más a családja tagjaival, a legközelebbiekkel… Ítéletei a legteljesebb személytelenség és a legteljesebb személyesség szerencsés vegyülete, elfogulatlanság és elfogultság, irodalom és élet, elmélet és gyakorlat, ige és tett együtt, eszme, vérrel összeragasztva, s ezért oly helytállóak, jövőbe mutatóak. Kritikusi nagysága abban rejlik, hogy titokzatos módon, melynek kulcsa egyéniségében lelhető, mindig helyes mértékkel forrasztja az ellentétes elemeket eleven ötvözetté. Alkotó ítéletei voltak…

... harcos viszonyban volt minden íróval. Nem is akadt olyan, akinek ne osztott volna sebet. Ezek esetleg elhagyták, de többnyire fölkeresték, hogy kezelje sebüket, akár gyógyító gyolccsal, akár hasonszenvi módon, újabb sebbel. Fölfödözöttjeiért semmiféle áldozatot nem sokallt, veszekedett és verekedett érettük, megvetve idejét és érdekeit is. Sokszor hirtelen magukra is hagyta őket, látszólag nem törődött velük, lehet azért, hogy megérjenek a szélben és fényben. Közöny volt ez? Közöny volt, az a közöny, mely a természet bölcsessége. Amikor hírül vittem neki, hogy egy kiváló írót, akit mindig nagyra tartott, letette a tollat, s nem szándékszik többé írni, vállat vont. Nem dajkált ő senkit. Csak apró-cseprő dolgokban buzdított. A nagy, döntő dolgokban senkit se buzdított, mert tudta, hogy ez úgyis hiábavaló. Személytelenül tekintett ránk, mint a természet.

 

Kosztolányi Dezső

 

 

Működése mindenekfelett erkölcsi tény, az kétségtelen. Bátor, soha meg nem rettenő, a meggyőződés útjáról soha ki nem térő jóakarat: ez ő, - ez az első, amit róla mondani kell. Mert a jóság a legfontosabb nekünk szegény embereknek. S ebből természetesen következik törhetetlen igazság szeretete. A tizenöt év alatt, mióta mellette élek, egyetlenegyszer sem tapasztalhattam, hogy hajlandó lett volna barátait enyhébben, vagy ellenfeleit szigorúbban megítélni. – S ugyanebből következik, hogy egyformán tékozolta idejét és figyelmét mindannak, ami ítélet végett elé került.

 

Füst Milán

 

 

Osvát Ernő szerkesztésének az volt egyik legfőbb megkülönböztető jegye, hogy nem bocsátott be folyóiratába senkit, aki­nek nem volt magasabb célja, mint a felületes szórakoz­tatás. Még kevésbé olyat, akiben nem volt meg a helyt­állás becsületessége. Írói megítélésében, irodalmi rang­sorba állításukban tévedhetett, — ebben soha. Ezzel fel­áldozta a folyóirat kelendőségét, de megőrizte szellemi és erkölcsi színvonalát.

 

Schöpflin Aladár

 

 

Molnár Ferenc: Tíz igen rövid tanulság
a jubiláns huszonöt munka évéből avagy: többek között még mi mindenre tanítja meg az embert Osvát Ernő élete

 

1. Tőle tanultam: a jó szerkesztő nem a lapot, hanem az írókat szerkeszti.

2. Tőle tanultam: a jó kritikus olyan, mint a jó kiadó: nemcsak a munkát fizeti meg tisztességesen, de előleget is ad költő legközelebbi művére.

3. Tőle tanultam: a legmagasabb kritikusi tekintély az, amikor a kritikusnak már csak az igen-jére, vagy a nem-jére kíváncsi az ember.

4. Tőle tanultam: művészi munka megítélésében csak az engedékenység felé szabad hibát csinálni, a szigorúság felé soha.

5. Tőle tanultam: szépen tévedni szebb, mint csúnyán eltalálni az igazat.

6. Tőle tanultam: fájdalommal szülni csak férfi tud.

7. Tőle tanultam: a tanítványnak el szabad hagyni hűtlenül a mestert, - de a mesternek a tanítványt soha.

8. Tőle tanultam: aki a buzdítást művészetté emelte, azon aztán soha többé semmi buzdítás nem fog.

9. Tőle tanultam: legigazságosabban ítélhet az a bíró, aki maga beszélte rá a vádlottat a tett elkövetésére.

10. Tőle tanultam: Shakespeare lángész volt, mi legyünk tisztességes emberek.