1906-os fellépésétől kezdve haláláig heves ellenállásba ütközött. Az Új
versek (1906) heves vitát kiváltó kötete egyúttal a Nyugat útját is egyengette. A
századelő haladó értelmisége teljes mellszélességgel felsorakozott mögé. A Holnap
antológiában való részvétele 1908 őszén fokozta a konzervatív irodalmi fórumok támadását.
Elementárisan új költészete a folyóirat progresszív szándékainak egyik legfontosabb
szimbólumává vált.
1909-ben jelent meg a folyóirat Ady-száma, melynek tervezetére Osvát Ernő
ráírta: „Tessék színt vallani”. Bár más lapokba is szívesen dolgozott (Világ, Népszava), de
az első számtól kezdve mindvégig a Nyugatban jelentette meg műveinek döntő többségét. Több
mint ötszáz verse, novellái, fontos esszéi és mintegy száz tárcája, kritikája itt látott
napvilágot.
Azon kevesek közé tartozott, akik a világháborút azonnal elítélték,
kezdeti feszültségei Babitscsal a háborúellenesség közös platformján oldódtak. A
kormánypárti lapok egyre alpáribb hangú támadásaival szemben a Nyugat mindvégig kiállt
mellette. 1911-től haláláig neve előbb Fenyő Miksáéval, majd Babitséval együtt
szerkesztőként volt feltüntetve a címlapon, bár valójában a konkrét szerkesztői munkában nem
vett részt, azt Osvát végezte.
A költő halála után gyászkeretes Ady-szám jelent meg, melyben mintegy
harminc szerző állított emléket életművének.
A magyar irodalomtörténetnek Ady Endrével új fejezete kezdődik. A szavak
ismét csatasorba állnak, mint Kazinczy vagy Petőfi korában. Itt forradalom van.
Hatvany Lajos, 1908
Az olvasók tömege elsősorban Adyt látta a Nyugatban, Adyt, akinek
megértéséhez akkor még nem tudott felemelkedni, aki ellen egy az irodalomban példátlan
ellenpropaganda folyt, akit minden eszközzel gyűlöletessé igyekeztek tenni a politikai élet
hatalmasságai.
Schöpflin Aladár, 1927
Ady Endre elsősorban is rendkívüli egyéniség volt: bírta azt a mindennél
becsesebb tulajdonságot, amit csak némely szép és igéző asszony bír, hogy anélkül, hogy
valamit tenne, azonnal magára fordít minden szemet s minden szívet: valami példátlan báj,
optimizmus és lelkesség volt benne. Csordultig volt töltve csodálatos életérzéssel, amely
kisugárzott belőle, parázslott, és mintha ózonba kerültek volna, saját képességeiket
felfokozva érezték, s álmélkodva gyönyörködtek önmagukban, hogy mennyire okosak, helyesek,
szellemesek, ilyen nagy perspektívájúak, ilyen mély életfilozófiájúak az Ady Endre
jelenlétében: nem ismertek magukra, mindig úgy emlékeztek vissza, mikor már régen elfeledték
a szavakat, amiket hallottak s mondtak, mint valami nagyszerű jó érzésre, amelynek még az
emléke is édes mosolyt hoz... Ezt a csodát soha senki nem fogja elvitathatni Ady Endrétől:
az élet igenlésének ezt a hallatlan varázsát...
Ady Endre mindenkinél fokozottabban élte azt a művészi elvet, hogy minden
érzés és gondolatcsíra az életben csak arra való, hogy a művész művészi értékké
verejtékezze...
Móricz Zsigmond
Soha a Nyugat szerkesztésébe nem avatkozott, hacsak nem oly módon, hogy a
megjelent szám cikkeit utólag kommentálta, többnyire maliciózus megjegyzésekkel, s persze
ilyenkor a cikk íróját sem kímélte. Maró ember volt, olykor csak ugratási szándékkal, olykor
mert bántani akart. De dicsérni is tudott, s a dicséret az ő szájából jelentett valamit.
Mert Ady kitűnő judíciumú ember volt, az írások lényegére tapintó – helyesen állapította meg
róla Babits: „Ady kritikai érzéke és ösztöne sokszor bámulatos volt.”
Fenyő Miksa
Önmagáról, tehetségéről, küldetéséről meg volt győződve. Az a királyi
gesztus, amely nyilvános föllépéséből néha kihangzik, nála egészen őszinte volt, tudta
magáról, hogy nagy költő, hogy megilleti a hódolat, s ezt el is várta az emberektől.
Schöpflin Aladár
