Az Országos Széchényi Könyvtárban kapott állást 1927-ben, először gyakornokként, majd a kézirattár és a muzeális gyűjtemények vezetőjeként. Irodalmi pályáját a Nyugat és a Magyar Csillag jelölte ki, ahol kritikusként, állandó munkatársként szerepelt. A Magyar Irodalomtudományi Társaság egyik alapító tagja. Irodalomtörténészként saját korának problémái izgatták. A kritika és irodalomtörténet viszonyáról így vélekedett: „kritikai szempontokkal helyettesíteni az irodalomtörténetit, ha tetszik, anakronisztikusan kezelni a múltat.” Esszéiben a modern író érzékenységével közeledett a művekhez, alkotókhoz. Kazinczyról vagy Széchenyiről írt művészportréiban sorskérdésekre, illetve a lehetséges alkotói magatartásformákra keresett választ. A francia és a magyar irodalommal kapcsolatos kutatásai mellett jelentős szerepe volt az angolszász irodalom itthoni megismertetésében: az amerikai és angol realista mesterek munkáit több alkalommal mutatta be elemző tanulmányok kíséretében. Először 1943-ban hívták be munkaszolgálatra, de akkor még az OSZK főigazgatójának közbenjárására fölmentették. Másodszor 1944-ben. Fertőrákosra, később Balfra vitték.