Százhuszonkettedik évem

Elmúlt. Minek sajogva fájni kéne,

hamuvá omlott szívemben a bánat.

Szerettelek, mint gondolom agyammal,

nem érzem többé már a fojtó vágyat.

Nem dobban szívem aggódón nevedre,

nem futja könny szemem, ha újra látlak.

Közömbös vagy. Emléked könnyű fátyol,

mely szétfoszolhat, csipkeronggyá válhat.

 Hazugság volt a szó, amit leírtam,

hazugság minden-minden feledés,

zokogva tört fel elfojtott szerelmem,

és fájva fáj az emlék-temetés.

 

Bírálat harmincnégy éves modorban

 

Fiatalemberről lévén szó, kíméletes leszek, annál inkább, mert nagyon rászorul a kíméletre. Hogy éppen csak jelezzem, megfellebbezhetetlen benyomásomat, a vers siralmas, csapnivaló, rettenetes. Az élmény igaz, a hang hamis. Élni könnyű, írni nehéz. A művészet: igény. Mert kezdő, a késői Goethét, érett Baudelaire-t állítom szembe vele. Mennyivel jobbak, mint ő. Az ember sem menekül éles szólásomtól: nyavalyás kis lélek, érzésekkel, amikhez semmi közöm, huszonkét évére büszkén, holott én harmincnégy vagyok. Hogy lehet fiatalnak lenni, és szerelmesnek, és bevallani, hogy szenved. Ahogy a szavak, satöbbi, úgy a hallgatás, satöbbi. Az igény: művészet. Nem akarom kedvét szegni, de sohasem lesz belőle költő, tegyük hozzá, író sem, tegyük hozzá, egyéb sem, amint satöbbi, úgy satöbbi. Igazam van. Halász Gábor.