Már az egyetem alatt is foglalkozott irodalommal. 1925-ben a Nyugat novellapályázatán első díjat nyert. Fogorvosi rendelőt nyitott, mellette iskolaorvosként is dolgozott. Tanulmányai jelentek meg a Protestáns Szemlében, a Társadalomtudományban, az Erőben, s pár évig a Nyugatban is. Írt az Erdélyi Helikonba, a Napkelet pedig vezető kritikusaként foglalkoztatta. 1930-ban Baumgarten-díjjal tüntették ki, azonban díját – Hatvany Lajos támadása miatt – visszaadta. 1933-37 között megjelentett saját lapját, a Tanút. 1934-től rövid ideig a népi írói mozgalom folyóiratának, a Válasznak egyik szerkesztője volt. A Magyar Rádióban az irodalmi osztály vezetője lett. Csatlakozott a gyorsan kudarcba fulladó Új Szellemi Front reformmozgalmához. 1935-től egymás után adta ki regényeit, 1938-ban a Nemzeti Színházban volt első színházi bemutatója. Majd Móricz lapjában, a Kelet Népében és Zilahy képes újságjában, a Hídban publikált, ez utóbbinak főmunkatársa lett. 1941-től bekapcsolódott az Illyés Gyula szerkesztette Magyar Csillag munkájába. Megpályázta – sikertelenül – a debreceni egyetem magyar irodalmi tanszékét. Részt vett a Debreceni Írói Napokon (1942) és a két balatonszárszói konferencián (1942, 1943). 1943-ban iskolaorvosként nyugdíjba vonult. Az ostromot Budapesten vészelte át. 1945-ben Békésre költözött, majd Hódmezővásárhelyen vállalt tanári állást. Illyés lapjának, a Válasznak lett munkatársa. 1949-ben visszaköltözött Budapestre. Az ötvenes években némaságra volt ítélve, ez idő tájt kezdett műfordítással foglalkozni. Írói pályáján változás csak 1956 után következett be: a színházak ismét játszani kezdték darabjait, 1957-ben Kossuth-díjat kapott. Életének utolsó időszakát nagyobbrészt a Tihanyi–félszigeten, Sajkódon töltötte. Munkásságának elismeréseként 1965-ben Herder-díjban részesült. A 70-es évektől egészségi állapota megrendült, családja körében visszavonultan élt.