Talán hallották, hogy én valamennyi foglalkozásom közül – pedig volt néhány – a tanárit szerettem legjobban. A jó tanár diadala a sikerült tanóra. Nevelni is csak diadalmas tanórákkal lehet szerintem. Ott ülünk, mint egy áttetsző üvegharang alatt, az óra bűvöletében, s a megidézett anyag, a tárgy szépsége szétterjed, átjár bennünket, s hasonló szellemi belefeledkezésekre teremt vágyat.

 

Én, hogy az óráimat hatásosabbá tegyem, különösen a magyar órákat, néha műsorszerűen rendeztem meg. Mondjuk Vörösmarty öregkora volt a tárgy, hát elmondtam a szabadságharc körüli helyzetet, utáni időket, aztán előkészítettem az egyes számokat. Az egyik fölolvasta Gyulai Pál beszámolóját Vörösmarty utolsó éveiről, a másik elolvasta, elmondta, elszavalta az Előszót, a harmadik A vén cigányt, a negyedik, amit Babits Mihály írt erről a versről, és így tovább.

 

Most már tizenöt éve nem tartok órákat, de az utolsó hetekben mégis részt vettem néhány ilyen óra-félén, ahol különös módon én voltam a tananyag. Ez a miskolci este is nagyon hasonlított az én Vörösmarty-, Vajda-, Arany-óráimhoz, ezekre emlékszem, hogy így folytak le. Kabdebó tanár úr ugye elmondta az összekötőszöveget, Lendvai tanár úr kiválasztotta az illusztrációkat és betanította a jól szavaló diákokat, az osztály pedig meghallgatta, és okult, ha tudott. Akármilyen nagy előléptetés, főleg egy volt tanár számára, az, hogy ő maga lett tananyaggá, egy kicsit kényelmetlen is. Nem hihetjük, hogy ez csak helyeslést szokott benne kiváltani. Sokszor szeretne közbeszólni, kiigazítani a dolgot, néha még a gyanú is fölvillan benne, hogy mire használnak itt engemet? Vörösmarty is megcsóválta volna a zilált, mélabús fejét az én magyarázataimat hallva, Vajda János pedig tán rám is förmed, amilyen szigorú öregúr volt. Hát, ez a miskolci óra arról lesz tán nevezetes, hogy itt ilyen ellenérzéseim nem voltak, és amúgy is azt hiszem, elég tartalmas óra volt, amelyik jó képet adott a tananyagról. És én nem bántam meg, hogy kötélnek álltam, és azzal, hogy idejöttem, mint egy megéledő illusztráció, hát segítek kikerekíteni a tanár úr óráját.

A limonádéhoz nem szokták odatenni azt a citromhéjat, amiből kifacsarták, de az irodalomban más a szokás, ott a művekhez hozzáteszik azt az embert is, azt a maradványát, amiből a sors kisajtolta, és ezt tanulságosnak tekintik. Hát, én ezt a munkát és ezt a szerepet betöltöttem, többet vétek volna hozzáfűzni az előadáshoz, az órához. Amit a miskolciaknak akartam még külön mondani, azt majd a Napjainkban elolvashatják, ne rontsuk az ő dolgukat se. Énnekem csak itt az marad, hogy elbúcsúzzak önöktől, ha majd egyszer visszagondolnak erre az estére, akkor majd az is eszükbe jut, hogy az író is eljött, akkor már bizony meglátszott rajta a tizenkét éve tartó betegség, az ősz haja alatt az arca összemosódó volt a fáradtságtól, és amikor megszólalt, furcsa, kántáló hangon beszélt, mint a református prédikátorok. És majd a földgolyótól távolodóban én is azt gondolom: utoljára Miskolcon álltam dobogóra, és sok rendes ember gyűlt össze, akik mindent elkövettek, hogy ne csak egy magányos töprengőnek, tollpusztítónak érezzem magam, hanem egy igazi nemzet igazi írójának.