A siker évei

"Ismerjük az eleven embert, félszemén monoklival, szájában cigarettával, maga körül a hétköznapok apró eseményeivel. Halljuk diskurzusait a klubban és vendéglőben, ezeket a ragyogó és cikázó beszélgetéseket, amelyek elmúlnak az elfutó nappal...
Majd száz év múlva jön az irodalomtörténet búvára. Össze fog szedni napilapokat, magánleveleket, szerző-egyesületi jegyzőkönyveket, régi színlapokat, memoárokat. És azokból vaskos értekezésben fogja rekonstruálni a költőt és korát…Az akkori miliő-bölcsészek majd színes és jellemző tollal fogják festeni a világháború fantasztikus korát…És a színek és vonalak újjáépített világából izgatóan és érdekesen fog kiemelkedni az író alakja az utókor éles világítása mellett."
 
Rákosi Jenő: Molnár Ferenc. Színházi élet, 1917/52.
 
„Írjuk fel róla, hogy a gyerekek barátja volt, - ne azt írjuk fel, hogy szerette a gyerekeket, mert ez csak szép, de nem sok. A gyerekek szerették őt, ami sok, mert ritkaság, és mert bizonyítvány az Úr színe előtt, bizonyítvány a művész és az ember számára. Aki a gyerekek lelkébe horgonyozta le írói dicsőséget, igen bölcsen cselekedett. Emléke jó helyen van a gyerekek szívében: nemcsak azért, mert ők tovább fognak élni, mint mi, hanem azért is, mert az ő jó kritikájukban mindig zúg valami a halhatatlanságból, - mint ahogy az ő lelkük közelebb van a végtelenséghez, mint a miénk. A világirodalom legépebb termékeit, az ezeréves meséket, amik még sok ezer évig fognak duruzsolni, a gyerekek tartják fenn. Ha ránk, felnőttekre volnának bízva az édes szép mesék, már tudja Isten, hová revideáltuk volna valamennyit. A gyerekek az irodalomtörténet-előtti korok óta vigyáznak a mesére, olyan komolyan, olyan becsületesen, sírva és nevetve, aztán saját gyerekeiknek mindent hűen továbbadva, hogy illenék már egyszer, hogy az irodalomtörténet megdicsérje őket ezért a nagy konzerváló munkáért, amit évezredek óta szerényen végeznek.”
 
(Molnár Ferenc: Emlékezés Sebők Zsigmondról, a Kisfaludy Társaság székfoglalója 1923. jan. 16.)
 
 
„Az arcomnak olyan a formája, a szemeim úgy fekszenek üregükben, olyan a szájamnak vonala, hogy a mosolyom mindig gúnyosnak tetszik. Higgye el, így van. Ugyanez a történetírásaimmal is. Az emberek néhányat félreértettek, ha nem is valamennyit. Nevettek olyan írásomon is, amelyen egyáltalán nem volt mit nevetni…
 
Hadd mondjak el valamit, ami már régóta bosszant. A nekem tulajdonított anekdotáknak és „szellemes” megjegyzéseknek (köztük a legtöbb eléggé gyenge vagy maliciózus), amelyek negyven éven át a sajtóban, sőt könyvekben is mint görbe tükörben mutattak be, legalább a fele nem tőlem származik."
 
(Molnár Ferenc: Útitárs a száműzetésben, részletek)
 
*
 
„Ő az egyetlen magyar író, aki egész oeuvrejével nemzetközi ellenőrzés alatt áll, s akiről mindenütt kialakult egy főpontjaiban egységes vélemény. Útját ennek a sikernek tagadhatatlanul a szórakoztató képessége egyengette, de ami irodalmi szempontból figyelemre méltóvá teszi s magasan kiemeli azoknak sorai fölé, akik éppen csak hogy szórakoztatják az embereket, az valami több, valami értékesebb. Az, hogy benne megérett és kifejezésre jutott a világ dolgainak s az embernek egy olyan szemléleti módja, amely teljesen és egyedül az övé s ennek kifejezésére olyan formai eszközöket talált, melyek saját, egyéni tulajdonai. Minden kiváló író bizonyos mértékig felfedező, akár Amerikát fedezi fel, akár az Óceán egy kis szigetét. Tagadhatatlan, hogy Molnár mondanivalója különbözik mindenki másétól, csak ő tudja elmondani s a formái, különösen a drámában, lényeges pontokon különböznek mindenki más formájától. […]
Egyetlen hőse a kis házmesterfiú, Nemecsek A Pál-utcai fiúkban. Csak egy gyermekben tudja meglátni a hősi önfeláldozásra való lelki erőt. A többiek gyengék és gyávák ehhez. Ezeket a kis emberkéket aztán keblére öleli Molnár, megérti fájdalmukat, szeretettel simogatja őket és játszik velük.”
 
(Schöpflin Aladár: Molnár Ferenc)
   
*
 
„Molnár a magyar irodalom előkelő idegene. […]
Egyfelől bevonta az irodalomba a fővárosi utcák enyhén stilizált jellegzetességeit, felfedezte a grundokat, a Városligetet, a jégzajlásos Dunát és a zúzmarás, behavazott Margitszigetet, másfelől öntudatra ébresztette a pestieket, önérzetet pofozott beléjük, citoyen-ekké nevelte őket. Mint a kis horderejű megfigyelések nagymestere, megfigyelte és bevezette az irodalomba a pesti polgárt, ezt a sehol máshol elő-nem-forduló kétlábú állatot…”
 
(Németh Andor: Molnár Ferencről)
 
*
   
„Tehetségét sok mindenért szeretem. De egyért nagyrabecsülöm. Tudja határait és sohase vállalkozik erejét felülmúló föladatok megoldására Minden tehetségnek megvannak a határai. Még az olyan nagy tehetségnek is, mint az övé, mely – többek közt – meghódította a világot is.”
 
(Kosztolányi Dezső: Molnár Ferenc)
 
www.youtube.com/watch?v=oZgoMlfurHg Molnár Ferenc a camille c. némafilmben (1926.)

galéria