A Pál utcai fiúk 2007-es Petőfi Irodalmi Múzeum-beli kiállítása, miután Pesten bezárt, három évig az országot járta. Volt Veszprémben, Debrecenben, Hajdúdorogon és még a határon túl, Sepsiszentgyörgyön is. Szerették mindenütt, de a hosszú utazás alatt az installációk elfáradtak, így aztán már nem lehetett továbbvinni őket. Elérkezett a szétszedés ideje. Mégsem a szenespince lett a díszletek sorsa.

A kiállítás rendezői, Emőd Teréz és Kómár Éva úgy gondolták, jobban hasznosulhatnának a tárgyak egy igazi, hiteles Molnár-helyszínen, például Molnár Ferenc egykori iskolájában. Amely persze a Pál utcaiak egykori iskolája is: a Lónyay utcai tanintézmény a Kálvin tér közelében. Akkoriban, amikor Molnár ide járt, ez volt a Lónyay utcai református gimnázium. Itt kezdődik a regény is: Rácz tanár úr fizikaóráján, a fiúk a grundra gondolva feledkeznek a Bunsenégő lángjának bámulásába. Majd pedig a Gittegylet tagjainak jelentkezniük kell óra után, a szertárban. És aztán innen indulnak hazafelé, bekanyarodva a következő sarkon, az akkori dohánygyárnál, a mai református egyetemnél, tüsszögve a párkányra rakódott finom dohányportól. Az iskolát a regény nem nevezi nevén, de felismerhető. Ma már nem a reformátusoké, hanem a kerületé, az épületben a Szent-Györgyi Albert nevét viselő általános iskola és gimnázium található. Mivel Szent-Györgyi is ide járt... Egy Nobel-díjas Rácz tanár úr szertárából.

Tehát a múzeum felajánlotta a kiállítás tárgyait az iskolának, az iskola pedig nyitott volt arra, hogy helyet kerítsen nekik folyosóin, ezzel is erősítendő diákjai Pál utcai kötődését. Nincs itt minden kiállítási darab, leginkább csak azok, amelyek az iskolához köthetők, a régi diákéletnek a regényből ismert kellékei: különféle golyók, tintásüvegek, a grundbeliek trombitája, zászlója. Sajnos, eredeti Bunsen-égő már nem volt. Kikerült a falra annak a kézzel írt magyar irodalmi szöveggyűjteménynek a másolata, melyet kedvenc tanárának, Baráth Ferencnek ajánlott és körmölt a szorgalmas írójelölt, Neumann Feri, s néhány éve a kunszentmiklósi gimnázium könyvtárában bukkant elő (mivel Baráth tanár úr élete végén oda vonult vissza). Az egyik vitrinben bizonyos Csónaky bizonyítványa, aki egy esztendeig járt Molnár osztályába. Érdemjegyeit az iskola korabeli évkönyveiből lehetett megtudni, s az alapján állították ki újra a bizonyítványt. Szintén az évkönyvből valók az iskoláról készült fotók. A termek ma is megvannak, csak a berendezés változott bennük, mondja Beleznay Tamás igazgató. A Pál utcaiak lábnyoma a lépcsőfordulóban matricából van felragasztva, de amúgy itt van „a nyomuk”: a folyosók százéves kövének repedéseiben, a régi ajtókban. Valóban „itt jártak”, ide jártak a Pál utcaiak. Az iskolaudvaron egy hatalmas, jó harmincméteres bálványfa áll, derekát tán két felnőtt se érné át. Az ide gyökerezett idő. Ez a belső udvar a hatalmas fával: a tovább élő grund.

Legszebben talán a második emeleten érvényesül az egykori kiállítási installáció. Itt folyosóhosszan mintegy falburkolatként épült fel a grund palánkkerítése. Rajta mindenféle érdekességek: egy lyuk, amelyen be lehet kukucskálni a múltba, egy diákzseb, amely mai diákkacatokkal van tele (tintatartó helyett például alkoholos filcet találunk ott, amellyel akárhová oda lehet firkantani), a falon van egy ablakocska is, mely Nemecsekék házának udvarára néz, s a gitt nagy része természetesen ki van kaparva belőle. Ilyesmik. Hogy a diákok szeretik, az abból is látszik, hogy semmi sem tűnt el a falról, mondja az igazgató. Az iskola könyvtárosa, Tóth Viktória pedig épp egy vendégcsoportot hoz erre: a Radnótiból jöttek egy kis autentikus Pál utcaiságért. Egyébként az utcáról is be lehet jönni, tanítási időn kívül, délután 2 után.

A kiállítás itt nemcsak hogy helyet talált, hanem tovább is élhet, tovább fejlődhet. És ez az utóélet szokatlan.

 

Csordás Lajos

(forrás: http://nol.hu/lap/kult/20110527-nyomok_a_lonyayban )