„Budapest ellenségei azzal szeretnek vádolni bennünket, hogy a cifra nyomorúság városa vagyunk. Nekünk, akik e város királyi büszkeségeit dicsőítjük, azt mondják: furcsa király, rongyos király, rongyos a palástja, és lyukas a cipője. De nem azért rongyos a palástja és lyukas a cipője, mert rossz a király, hanem azért, mert az alattvalóinak nincs mit magukra venni, és mert a fiai mezítláb járnak. Eggyel több ok arra, hogy szeressem; ilyen fényes, ilyen büszke király tud maradni a maga nagy nyomorúságában.”

 

„Minden darab földnek ezen a világon van egy diplomáciai területe, amely áll azokból a szívekből, amelyek megdobbannak szerte a világon azokban az emberekben, akik azon a kis földdarabon születtek és onnan elmentek. Ez a diplomáciai testület az egész világot behálózza, és azt kell néha éreznünk, hogy Budapestnek mintha nem volna meg ez a diplomáciai testülete. Mintha bennünket kinevetnének azért, hogy ide vágyódunk, mert innen, úgy látszik, csak elkívánkozni dicsőség, innen csak a művelt Nyugatra, vagy az akáclombos kis faluba illik kívánkozni.”

 

(Útitárs a száműzetésben, részletek)

 

„(...) egyéb jótékony egyesületek valósággal lázban voltak. Hölgybizottsági ülések, rendkívüli ülések, bizalmas ülések váltották egymást; a szónokok mind abból indultak ki, hogy akit ily váratlan, példátlan, vagy mint némelyek magukat kifejezték: történelmi nevezetességű szerencse ért, az bizonyára azzal fogja kezdeni, hogy nagyobb összeget szán a jótékonyság oltárára (...) Fantasztikus tervekben utazó építészek összeszedték rajzaikat: íme, újra egy alkalom (...), hátha ez eredeti ember, s szívesen belemegy a gellérthegyi villamos, a margitszigeti világfürdő, a Duna alatt fúrható alagút, a kelenföldi világkikötő, a földalatti és földfeletti vasút és a többi ilyen szükséges és szép dolog létesítésébe.”

 

(Molnár Ferenc: Az éhes város)