Geréb Dezső,

áruló

"Kedves Boka!
Én ugyan tudom, hogy még levélben sem szívesen állasz velem szóba, de ezt az utolsó dolgot még megpróbálom, mielőtt végleg szakítanék veletek. Most már nemcsak azt látom be, hogy én hibáztam, hanem azt is belátom, hogy ti ezt nem érdemeltétek tőlem, mert olyan gyönyörűen viseltétek magatokat az apámmal szemben, különösen Nemecsek, aki letagadta, hogy én elárultalak benneteket. Az apám olyan büszke volt, amiért nem bizonyult rám az árulás, hogy még aznap megvette nekem a 'Lángba borult szigettenger'-t Verne Gyulától, amit már régen kértem, csak hogy kiengeszteljen. Én a könyvet rögtön elvittem ajándékba Nemecseknek, pedig még nem is olvastam, pedig nagyon szerettem volna olvasni, pedig az apám másnap kérdezte: „Hol a könyv, te csirkefogó?"– éspedig én erre nem is tudtam semmit felelni, mire az apám azt mondta: „Haszontalan, már el is adtad az antikvárnak, megállj, soha többé nem kapsz tőlem semmit!” – és már meg is kezdte, mert nem kaptam ebédet, de nem bánom, ha a szegény Nemecsek ártatlanul szenvedett énmiattam, most én is szívesen szenvedek ártatlanul egy kicsit őmiatta. De ezt csak mellékesen írom neked, mert nem ez a fődolog, amit mondani akarok. Tegnap az iskolában, ahol nem is beszéltetek velem, azon gondolkoztam, hogy hogyan tehetném jóvá a hibámat. És végre ki is találtam a módját. Gondoltam: éppúgy fogom jóvátenni, ahogy elkövettem. Ezért aztán mindjárt ebéd után, mikor tőletek szomorúan elmentem, mert te nem akartál visszavenni, egyenesen kimentem a Füvészkertbe, hogy nektek valamit megtudjak. Utánoztam a Nemecseket, mert fölmásztam a szigeten ugyanarra a fára, amelyiken ő gubbaszkodott egyszer egész délután, persze még akkor, mikor senki se volt a szigeten a vörösingesek közül. Végre úgy négy órakor megjöttek, és engem nagyon szidtak, amit igen jól hallottam a fáról, de most már nem bántam, mert magam is Pál utcainak éreztem megint magamat, akárhogy dobtatok is ki, mert a szívemet nem dobhattátok ki, mert azzal tiveletek érzek, és nem bánom, ha ki is röhögsz, de majdnem sírtam örömömben, mikor Áts Feri azt mondta, hogy: „Ez a Geréb azért közéjük tartozik, ez nem igazi áruló, mert úgy látszik, hogy eddig is a Pál utcaiak küldték ide közénk kémkedni.” És nagygyűlést tartottak, és én minden szóra figyeltem. Azt mondták, hogy miután Nemecsek mindent kikémlelt, most már nem jöhetnek ma harcolni, mert ti el vagytok készülve. Hanem elhatározták, hogy csak holnap lesz a harc. De még valami nagy ravaszságot is eszeltek ki, és erről olyan csöndesen beszéltek, hogy nekem két ággal lejjebb kellett másznom a fán, hogy hallhassam, mit beszélnek. Mikor így lemásztam egy kicsit, meghallották a zörgést, és a Wendauer azt mondta: „Talán megint a fán van az a Nemecsek?” – de ez csak vicc volt, mert szerencsére föl se néztek a fára, és ha föl is néztek volna, nem láttak volna meg, mert oly sűrű volt már a lomb a fán. Hát azt határozták el, hogy azért holnap ugyanúgy fognak támadni, mint ahogy te tudod, ahogy Nemecsek kihallgatta. Mert az Áts Feri azt mondta: „Ezek most azt hiszik, hogy mert a Nemecsek mindent meghallott, mi meg fogjuk változtatni a haditervet. De mi nem változtatjuk meg, éppen azért, mert ők már másképp várnak bennünket.” Ezt határozták el. Aztán gyakorlatoztak, és én fél hétig gubbaszkodtam a legnagyobb veszedelemben a fán, hiszen képzelheted, mi történt volna, ha véletlenül észrevesznek. Alig bírtam már a kezemmel tartani magamat, és ha fél hétkor nem mentek volna el, valószínűleg úgy elgyöngültem volna már a fáradtságtól, hogy lepottyantam volna közibük, mint egy érett barack, arról a nagy fáról, pedig én nem vagyok barack, éspedig az nem is barackfa. De ez csak vicc, mert a fő az, amit az előbbiekben írtam. Fél hétkor aztán, mikor üresen maradt a sziget, én is lemásztam a fáról, és hazamentem, és vacsora után, egy szál gyertya mellett kellett a latint tanulnom, mert az egész délutánt elvesztettem. Kedves Boka, én most már csak egyre kérlek téged. Légy szíves, és hidd el, hogy igaz, amit írtam, és ne hidd, hogy ez csak hazugság, és hogy én titeket félre akarlak vezetni mint vörösinges kém. Én ezt azért írom, mert vissza akarok kerülni hozzátok, és ki akarom érdemelni, hogy bocsássatok meg nekem. Én nektek hű katonátok leszek, még azt se bánom, ha a főhadnagyi rangról lecsapsz, mert én szívesen megyek vissza mint közlegény, most úgysincs nálatok közlegény, mert a Nemecsek beteg, és csak a Janó kutyája az egyetlen közlegény, de az is inkább hadikutya, és én legalább fiú vagyok. Ha most még az egyszer megbocsátasz nekem, és visszaveszel engem, akkor én már ma eljövök, és a csatában veletek fogok harcolni, és a harc hevében fogom magamat úgy kitüntetni, hogy ezáltal minden hibámat jóváteszem. Kérlek szépen, üzenj a Marival, hogy jöjjek-e, vagy ne jöjjek, és ha azt üzened, hogy jöjjek, akkor rögtön jövök is, mert amíg a Mari tenálad bent van a grundon ezzel a levéllel, addig én itt állok a Pál utca 5. sz. alatt a kapu aljában, és várom a feleletet.
Maradok hű barátod. Geréb”
 
(Molnár Ferenc: A Pál utcai fiúk)
 

galéria