Molnár Ferenccel igen sok premierelőtti időt éltem át.  Emlékszem, hogy első premierje előtt mérhetetlenül izgatott volt. Azóta sem láttam ilyennek. A világhírű író, testi fölényemet negligálva, félrelökött és erőszakkal elfoglalta a világot jelentő deszkákat, melyek nem is az övé, hanem az enyimek voltak. Ugyanígy birtokába kerítette színészeimet is, melyek szintén az enyémek voltak, olyannyira, hogy kezemben is tartottam őket, mielőtt magához ragadta volna valamennyit. A színház, amely körül ez az izgalmas verseny dúlt, nem a Vígszínház volt. Nem a Nemzei. Nem is a Magyar. Egész kicsi intim színpad, nem nagyobb,  mint egy úti bőrönd, elfért egy kis asztalkán. Színészeink, megannyi klasszikus ruházatú figura – lehettek egy féltucat – dróton lógtak, a rendező, illetve a szerző drótján. Körülbelül úgy, mint ma.

Én Ferenc izgalmát akkoriban nem tudtam teljesen méltányolni, annál kevésbé, mert hiszen a kis épületke az én tulajdonomat képezte, vagyonos bécsi nagybátyám ajándéka volt.

Ma már értem, hogy a színház épülete, a díszletek, a színészek nem azé, akit tulajdonosnak, vagy vezérigazgatójuknak hívnak. Ma már tudom, hogy a rövidnadrágos szerzőcske harmincöt évvel ezelőtt jogosan izgult az én prés színidekorációm előtt , hogy legálisan járt el, mikor a drótok rángatását magához ragadta.

Akkor én még nem értékeltem azt, hogy az én kis szobámban egy Molnár-premier zajlott le. A sok kis lakó-gyerek, aki az odakészített három széksort elfoglalta és kipirult fülekkel kísérte az illusztris gimnazista darabjának minden hangját, mintha érezte volna, hogy e gipsz- és papírmasé emberkék meleg, emberi hangon beszélnek és hogy azon a dróton keresztül, melyen percekkel ezelőtt még mereven lógtak, a fiatal szerző kezeiből éltető erő villanyozik át. Pedig a darab, erre még ma is emlékszem, szokatlanul gyerekes, majdnem ügyetlen volt, barátom ne vegye irigységnek.

Molnár Ferenc ereje e korszakban nem ügyességében, sem raffinált technikában rejlett. Mintha a Liliom vurstli-hangulata született volna meg a kis koromfekete hajú fiúban. Melegség és temperamentum jellemezte őt, nem pedig csodagyermeki fölény. Ösztönös rémülettel indult neki problémáinak, ez a szűzi, majdnem babonás érzése vezeti ma is – premier előtt.

Számos ilyen súlyos darab-előtti hetet töltöttem vele hosszú barátságunk folyamán.. nem tudom elfelejteni hosszú gyermekségünk idejét, azt a vad dúskálást mindenben, ami játék, szerelem, művészet, tréfa.

 

(Feiks Jenő: Molnár Ferenc premier előtt. Színházi Élet 1924. nov. 16-22.)

 

Feiks Jenő "graffitije" az Üvegcipőhöz