Lackfi János költő
|
üzenetét felolvassa: Morvay Fülöp 8. osztályos tanuló |
Este a telek hasonlított ahhoz, ahogy megszoktuk, csak az összetákolt fakerítés
helyett, amiből még tüzet is lehetett rakni óvatosan, most körbe volt véve vaspalánkokkal, és
mozdulatlanul álltak odabenn a markolók, amik nappal egyfolytában dolgoznak. A vaspalánkok között
azért szerencsére volt egy kis rés, simán be lehetett csusszanni, és nem semmi, hogy a Telek most
fényben úszik, tényleg, mint egy uszoda, amelyiket fénnyel töltöttek fel, pedig eddig csak a két
sarki lámpa fröcsögtetett valami világosságot ide. Nem csak a fény miatt látszott uszodának, tényleg
kimélyítették, mint egy medencét, most vagyunk a mínusz egyediken, a földszint alatt, a tengerszint
alatt. Manapság a házakat nem felfelé, hanem lefelé kezdik építeni, mintha előre egy atomtámadásra
készülnének, amit csak betonsilóban lehet átvészelni, kivéve, ha az ember svábbogár, az
egyedfejlődés csúcsa, az ellenálló képesség csodája, hol leszünk mi a nagy eszünkkel, mikor ezek még
mindig itt kolbászolnak, hadonászott Vitya bá biosz órán egy gombostűre szúrt
bogárhullával...
Lackfi János a Grundról, Nemecsek Ernő helyett, részlet
