1. nap

1890. március. 9.

 

 Képzeld kedves naplóm, ma volt az egyik legjelentősebb nap a Pál utcai fiúk életében: ma volt az ELNÖKVÁLASZTÁS. De még mielőtt elmesélném, hogy is volt, nem hagyhatom ki az előzményeket. Az iskolában nem volt semmi különös, untam magam, mint mindig, és nagyokat ásítottam. Amikor végre kiértünk, lett aztán nagy komédia. Csele alkudozott a törökmézessel, mert az mindent a duplájára emelt, és még neki állt feljebb. Azután képbe jött Geréb, és elkezdte bökdösni Cselét, hogy vágja a kalapját a mézek közé. De Csele gigerli volt, ezért nem tette, sajnálta a kalapját. Persze a Gerébét szívesen odavágta volna. Csakhogy Geréb azt már nem engedte, akkor inkább ő dobja bele. Ám sajnos lemaradtunk erről a látványról – pedig az igazán vicces lett volna, mekkorát fütyülhettem volna –, mert Boka lebeszélte, de mégis volt ám valami, amikor Boka kezet nyújtott Gerébnek, csupa tinta volt a keze, HÁ-HÁ-HÁ, mert kiömlött a zsebében az üveg, ráadásul a falhoz kente. HÁ-HÁ. A fal persze tintás lett. Az igazi az volt, hogy Csele az ár ellenére is vett törökmézet, ami persze kevesebb volt, mint azelőtt.

Mikor aztán hazajöttünk, végre szívhattuk a finom dohányt, jaj de jó volt, és elmondta Nemecsek az einstandos sztorit Bokáéknak. Én meg csak fütyültem, szívtam a dohányt, és jó nagyokat tüsszentettem. Végre eljött a három óra és mehettem a Grundra. Ott aztán Nemecsek szaladva jelentette, hogy Áts Feri ellopta a zászlónkat. Éppen ezért volt szükség elnököt választani, hogy legyen, ki elrendezze az efféle ügyeket, meg ne legyen kavarodás meg veszekedés, hogyha a Vörösingesek vezérének a tette hadüzenetet jelentett.

Körbeültünk, papirost vettünk, én fütyültem egyet (nem lehetett kihagyni), és mindenki ráírt egy nevet. Én természetesen Bokára szavaztam, meg még rajtam kívül tízen írták ugyancsak őt. Így nyerte el Boka az elnökséget. Csak azt nem tudom, Bokán kívül, ki volt az a két ember, aki Gerébre szavazott? Na mindegy, ez már úgyse derül ki. Geréb nem sírt, csak Nemecsek kezdett pityeregni, mert nem tetszett neki, hogy egyedül ő a közlegény, mivel rajta kívül mindenki más hadnagy volt. Ez nekünk nem tetszett, nem szeretjük a pityergő pockokat. Amikor kihirdették Bokát, nagyon boldog voltam, ezért akkorát füttyentettem, hogy rezgett bele a Grund.

Bokának az első elhatározása nagyon merész, bátor dolog volt, hogy mielőtt eljönnek Átsék, menjünk mi el hozzájuk. Ezt az ötletet nagyon díjaztam, és mindent megteszek, csakhogy vele mehessek.

Ennyi volt mára, kedves naplóm. Holnap újra írok, lehet, hogy már holnap részünk lesz az izgalomban.

 

2. nap

1890. március. 10.

 

Drága naplóm! Ma egy igazán kalandos napom volt! Bebizonyítottam magamnak és az elnök úrnak, hogy bátor fiú vagyok. Csak ne bízzam el magam, mindhárman bátrak voltunk, hisz ez, amit ma tettünk, nem volt könnyű dolog. Merésznek és vakmerőnek is mondhatnám magamat ezen a mai napon, de ha igazán őszinte akarok lenni hozzád, akkor azt is be kell vallanom, hogy néhol egy kicsit féltem. Miután hazajöttünk a suliból, és leszállt a sötétség, mindhárman a megbeszélt helyen találtuk egymást: Boka, Nemecsek és Én. Azért Nemecsek is elég bátor volt, és bizonyítani is akart a tegnapi leégése után. Hát… azért nem rossz egy nyolcévestől. No, dehát elég a kommentálásból, mások kritizálásából, kezdődjön a veszély.

Az elejét már tudod. Amikor bakot tartottam Bokának, nagyon ügyes és erős kellett legyek, be kell vallanom, rezgett a lábam, mert egy kicsit izgultam, nehogy elejtsem. Azt azért meg kell említenem, hogy Nemecsek volt a legügyesebb, a legfürgébb. Felmásztam egy akácfa tetejére, és onnan fürkésztem, hogy miben sántikálnak, kicsit féltem, nehogy észrevegyenek, vagy netán leessek, és meghallják. Nagyon kellett figyelnem, míg észrevettem a két őrt, ekkor kicsit belém nyilallt a tudat, hogy mi van, ha észrevesznek. Sikerült lemásznom, pisszenés nélkül. Egy kis tanácskozás után, elindultunk a várrom felé. Már tényleg semmi pisszenést, semmi zajt nem volt szabad kiadnunk. Nagyon halkan és fürgén kellett mozognunk, és közben figyelni a Vörösingeseket. Egyszer csak ... Nemecsek felugrott! Azt kiáltotta:

– Észrevettek!

Vajon miért tette a kis buta? Miatta engem is a reszketés fogott el. Ráadásul, azt tanácsolták, hogy másszak fel a fára – aj, de féltem már, és fáztam is, hogy rezgett bele a hangom. De jelentenem kellett, hogy mit csinálnak. Szerencsére Boka megnyugtatott, hogy ez csak őrségváltás. Ez a Boka! Tényleg nagyon jól ismeri a Vörösingeseket.

Végre eljutottunk a szigetre, és megláttuk az őröket. Ekkor egy nevetséges, de kockázatos dolog történt. Nemecsek megint felkiáltott, mert csalánba nyúlt. A kis óvatlan, még veszélybe is sodorhatott volna minket. Én csak bíztattam, HA HA, hogy szopja az ujját, HA HA. Én hülye nem vagyok, okos gyermek, tanulok, becsavartam a kezemet a zsebkendőmbe.

Kisebb-nagyobb bajjal mégiscsak odaértünk a várhoz. Természetesen Nemecseket itt is elővette a komédiázás. De Boka lecsitította. Folytattuk az utunkat, én mentem elöl, és fogadtam az utasításokat. Egyszer csak hallom, hogy JÖNNEK! Olyan volt, mintha vége lenne az életemnek! JÖN A HALÁL. Nemecsek meg nyafog! Aj, tudtam én, hogy nem csecsemőknek való az ilyesmi. Végre megnyugodtunk, csak egy felnőtt volt, a Füvészkert őre. Mikor Nemecsek már másodjára dadogta, hogy észrevettek, gyorsan befutottunk a romba. Bucskáztam lefelé! Jaj, de fájt! Annak a romnak vasrácsos ablakai voltak. Gyorsan kerestünk egy búvóhelyet, ahova mindhárman elbújtunk, és így nem vett észre az őr. Fellélegeztem! Hála istennek! Egyszer csak Boka talált egy tomahawkot, és mi ketten még hetet. Ebből megtudtuk, hogy nyolcan vannak, és ez a fegyvertáruk. Jaj, de szépek voltak! De jó lett volna elhozni őket! De a becsületesség ezt se engedte. Mielőtt indultunk volna, rendetlenséget csináltunk a fegyverek közt, hogy lássák, itt voltunk. Utána felmásztunk a dombra, és körbefürkésztük a telepet. Boka felsóhajtott. Egy közülünk való alakot pillantott meg, de nem mert senkit meggyanúsítani. A tóhoz érve, kettéválva kerestük a csónakot, én egyedül, de nem találtam, és már azon aggódtam, mi lesz, de Bokáék meglelték. Ez a Boka nem csak ügyes, de nagyon okos is. Úgy ki tud számítani mindent, és olyan intelligens, hogy méltó példakép lehetne számomra.

Végre bemászhattunk a csónakba. Szegény szerencsétlen Nemecsek, beleesett a vízbe. De jót nevettem rajta! Szerencse, hogy nem kiabált ijedtében. Ezután a nehéz munka következett. Minden erőnket bele kellett adjuk az evezésbe. Szegény Nemecsek, csak vacogott. Gyorsan kiugrottunk, mihelyt kiértünk a partra. De Boka visszaparancsolt, ott kellett maradjak a csónak mellett. Nem baj, legalább kipihenhettem magam. Tíz perc sem telt el, Bokáék már itt is voltak. Csak úgy lihegtek. Beugrottunk a csónakba, nyomtuk az evezőket, húztuk, ahogy csak bírtuk, de a csónak nem mozdult. Már féltem, hogy itt ér véget a kalandunk. De nagy erőfeszítéssel, sikerült beletaszítanom a vízbe a ladikot. Most már igazán féltünk. Rezgett a lábam, és a szívem legalább 160-nal dobogott. A vérnyomásomról ne is beszéljünk. Be voltunk kerítve, de sikerült hamarabb partot érjünk. Most aztán futottunk. A tudat, hogy veszélyben vagyunk, jobban röpít, mint gondoltam volna. Sosem futottam még ilyen gyorsan. Be az üvegházba! Elbújni! Itt egy kicsit megpihentünk, a kicsi buta Nemecseknek viszont sikerült megint veszélybe sodornia minket. Világított egyet a gyújtójával. Természetesen megláttak. Gyorsan elbújtunk: én egy polc alá, Nemecsek az akváriumba, Boka meg az ajtó mögé.

Most már igazán! Azt az izgalmat, amit éreztünk, nem lehet leírni, neked kedves naplóm. Csak azt tudtam, hogy ha észrevesznek, vége az életemnek. Hála Istennek, Szebenics megmentett, Átshoz szólt, ez meg elment. Gyorsan futottunk, és a fához érve, észrevettem, hogy jönnek. Mindhárman felmásztunk a fára, a szemünk előtt ugráltak át a palánkon a Vörösingesek. Áts maradt utoljára, ő mellénk mászott, így már négyen lógtunk a fán, de nem vett észre. Pedig most már igazán azt hittem, itt a vég. Menekülésünket megint Szebenicsnek köszönhettük.

A kalandunk végét egy fütty zárta, ami az én becses számból kívánkozott ki, harsogni a győzelemért.

 

3. nap

1890. március. 13.

Kedves, drága naplóm!

Sajnálom, hogy nem tudtam írni az előző három napon, de sokat kellett tanulnom, mert két tantárgyból is dolgozatot írtam. Végül is semmi különös nem történt velem, a legutóbbi napokban, tanultam keményen. Legalább az agytornámnak meg is lett az eredménye, mivel matematikából is, szinte minden kérdésre meg tudtam adni a helyes választ, meg a latin is jól ment. Alig várom, hogy kikapjuk őket!

A mai napon volt a Grundon a megbeszélés, mivel kiderült, hogy a Vörösingesek holnapra tervezik a támadást. Boka kiáltványt fogalmazott, és annak segítségével is bíztatta a fiúkat a harcra. Az elnök mindent nagyon részletesen elmondott, mindenki tudta, hogy hol a helye. Ezt persze, most nem fogom neked mind kitálalni, nehogy éjszaka betörjenek hozzánk a Vörösingesek, a naplóm miatt, mert tudják, hogy naplót írok, és téged akarjanak felkutatni. Isten ments! Ezt nem kockáztathatom meg! Azért csak a haditerv maradjon titokban!

Nemecsek lett a hadsegéde. Csak nem tudom, hogy holnap tud-e jönni, szegény annyira megfázott a múltkori kis kalandunkban, hogy alig mondja ki a szó első szótagját, már köhög, ráadásul a torka is nagyon fáj. Lázas is volt. Szegénykém, hogy sajnálom, rossz lenne kihagyni a holnapi csatát.

Na, elég a sajnálkozásból, térjünk a tárgyra. Tehát hadgyakorlatot tartottunk. Nagyon jól sikerült. Pont a közepén zörgetett be valaki. Na ki volt az? Hát Ő! A pofátlanság netovábbja, Geréb. Jött, hogy visszakönyörögje magát. Ilyen gyáva gyereket! Jön ide, mint egy gyámoltalan, miután, gondolom, a Vörösingesek is kitagadták. Na mindegy, az a lényeg, hogy vissza akarta könyörögni magát. Boka jó lelke és lelkiismerete majdnem igent mondott, de eszébe jutottak azok a dolgok, amelyeket ez az áruló művelt, és elutasította. Ezután olyat fütyültem, mint még soha: nagyot, hosszút diadalmasat Bokának, a királynak.

Nem sokkal később egy jól öltözött úr látogatta meg szerény Grundunkat. Természetesen kitalálod, ki volt? Hát a Geréb apja. Ezt az ostobaságot, mint egy elsős megy árulkodni az apucinak, hogy nye-nye-nye, Bokáék nem akarnak visszavenni. Uá! És bömböl otthon, én meg nevetek rajta. Én tizenegy éves vagyok, és nem teszek ilyet, ő mindjárt tizennégy, és dedóskodik. Na elég a gúnyolódásból, az nem egy jól nevelt fiúhoz illik, én meg az vagyok ugyebár.

Na, tehát eljött Geréb apja, és elkezdte faggatni a gittegyletet, én csak álltam csendben, a világért nem szóltam volna egy szót sem. Arról faggatta, hogy áruló-e a fia, mert ő igazán becsületes ember, és tényleg annak is látszott. Azok rávágták, hogy igen, természetesen megindokolni nem tudták, és rákenték Nemecsekre. Ide is ért Boka Nemecsekkel, aki forró volt a láztól, gyenge, és nem tudta, mit beszél. A nagykabátú ember rá förmedt, és hangos szóval kérdezte, hogy áruló-e a fia.

Ekkor valami olyan dolog történt, amilyen még soha: Nemecsek hazudott! Hazudott, mert nem akarta kiábrándítani fia becsületességében való hitét. Persze akkor gúnyos kacajjal ment ki, a gittegyletre mondva, hogy hazudósak. Ekkor már Boka karján vitte szegény kis barátját, aki már nem volt magánál. Mi is mentünk, ki kellett pihenjük magunkat holnapra.

 

 

4. nap

1890. március. 15.

 

Drága kincsem, naplócskám. Ma volt a HARC. Nagyon kockázatos volt, de mielőtt belekezdenék, leírom az előzményeket, pedig már nagyon türelmetlen vagyok. Amikor mentünk a Grundra, Boka még elmagyarázta a változtatásokat, és kijelölte az új hadsegédet Kolnay személyében, mivel jól gondoltam, szegény Nemecsek nem tudott eljönni. Engem Cselével és Weisszel elküldött követnek a Vörösingesekhez, hogy vigyük vissza a zászlót, amit Geréb elhozott, mert nekünk így nem kell. Csele okos fiú, nagyon ügyesen válaszolt arra a kérdésre, hogy ki hozta vissza a zászlót? Azt mondta: Erre nincs megbízásom. Majd visszajöttünk. Amikor visszaértünk, mindenki elfoglalta a helyét, és vártuk a Vörösingeseket. Meg is jöttek hamar! Olyan furcsán, cselesen két csapatra oszlottak, az egyik a Mária, a másik a Pál utca felől állt. A Mária utcai támadott az öregebbik Pásztor vezetésével. Gyorsan, erőteljesen támadtak, mi elibük álltunk, utána rohantunk, jaj de jó volt azt érezni, hogy én most a hazáért harcoló katona vagyok: felnőttnek, nagynak és erősnek érzem magam. Nagyon ügyesen harcoltunk, nem hiába, mi vagyunk a Pál utcai fiúk! Néhol összevissza futkostunk, el akartuk téríteni a Pásztor csapatát, és kiabáltunk is. Egyszer csak eltűntünk, be a kocsiszínbe és a kunyhóba. Addig a többiek bombáztak a sáncból. Barabást is láttam harcolni, birkózni Pásztorral, nagyon ügyes volt, csakúgy etette homokkal. Egyszer csak bekiáltott hozzánk Boka: Roham! Akkor futottunk a farakásokhoz, és belekapaszkodtunk a felmászó Vörösingesek lábába, és lehúztuk őket. Ezért most nem tudták, mi van körülöttük, látszik, hogy nem ismernek minket annyira, ahogy mi ismerjük őket. Ekkor már Boka is harcolt, és nagyon jól állt neki olyan volt, mint egy igazi férfi. Csakhogy a Vörösinges gáncsot vetett, és Kolnay becipelte a kunyhóba. Én a Pásztorral kezdtem el harcolni, ekkor aztán nekem szólt a diadalordítás, és nagyon jólesett. Ölre kaptam egy adott pillanatban, és úgy cipeltem a kunyhóba. Ekkor nagyon erősnek éreztem magam, a lendület és az akarat segített, hogy magamnál egy sokkal nehezebb valakit felemeljek, és ölbe vigyek. A példám után a többiek is vitték a Vörösingeseket be a kunyhóba, már csak Átsék maradtak, a trombitásukat is elfogtuk. Szegény Áts hiába várta a trombitaszót. Kis idő telt el, míg Áts rájött arra, hogy a Pásztor csapatát bezárták. Végre bejött a csapatával. Ekkor érte aztán az igazi meglepetés, mind a négy erődből bombázták. Ez igazán jó volt, éreztem és tudtam, hogy győzni fogunk, teljes erőmből bombáztam egyet a másik után. Barabás megint a vezérre vetette magát, és őt bombázta. Utána Bokát láttam jönni, futott utána Áts, mi meg csak annyit hallottunk: TŰZ! Ekkor aztán Átsnak minden, ami piros volt, csupa homok lett: piros inge, piros arca, piros sapkája csupa homok lett, nem is értette, honnan bombázunk. Ekkor már huncutok voltak a Vörösingesek, és nem igazán tartották be a törvényeket, látták, hogy veszítenek, és szabálytalankodtak. Áts rohant a kunyhóhoz, hogy kiszabadítsa a Pásztor csapatát.

 Most valami olyan dolog történt, amire senki se várt, egyszerre csak egy sovány kicsi szőke, beteg gyermek pottyant az égből egyenesen Áts Ferire. A lélegzetem is elállt! Hisz ez Nemecsek! Megfogta Átsot, rámászott, ahogy erejéből csak bírta, és földre teperte. Aztán ráájult. Mi ezt kihasználva lánccá fogóztunk, és kiszorítottuk a Vörösingesek meglepett seregét. Mire Áts feltápászkodott, azon vette észre magát, hogy egyedül van, és elvesztette a csatát. Most aztán oda futottunk a kis Nemecsek köré. Ez volt aztán a hőstett! Ami rosszat mondtam eddig rá mind visszavonom. Ő volt a döntő! Miatta nyertük meg a csatát, a kis nyolcéves szőke miatt, csakhogy elájult szegénykém a láztól, de aztán magához tért,  és az volt az első kérdése: győztünk? Erre mindenki egyszerre kiáltotta: győztünk!

Én meg fütyültem egy jólesőt. Utána Nemecsek szegény elmondta, hogy jött ide, hogy jutott ki.  Ekkor csak Gerébnek jutott eszébe, hogy ő még most is közlegény, és hogy megérdemli a hadnagyi rangot. Boka kapitánnyá nevezte ki Nemecsek Ernőt, és ekkor kórusba, kiáltottuk: Éljen! És mindenki szalutált neki, nagyon jó érzés volt látni a szegény kis beteg arcon a mosolyt. Egyszer csak egy serény asszony jelent meg a Grundon, Nemecsek édesanyja volt. Nagyon aggódott már beteg kisfiáért. Ölbe vette, és hazament vele, mi meg mind hazakísértük, és még ott is maradtunk egy kicsit, de mivel fáradtak voltunk, csak hazajöttünk.

Na ez volt a harc, kedves naplóm. Remélem, tetszett. Örülök, hogy beléd írtam, mert, ha majd nagy leszek, és lesz egy fiam, felolvasom neki, ha még ilyen formában, ő is élje át valahogy azt a jó momentumot, amit mi éreztünk a győzelem pillanatában.

 

 

5. nap

1890. március. 16.

 

Hát… nem is tudom, hogy kezdjem… Azt a szomorúságot, elkárhozást, amit érzek… vége mindennek. Szinte el se tudom hinni. Kegyetlen a világ… és én… mi nem tudjuk megérteni. Nem értjük, ha valami jó, valahol jól érezzük magunkat, a következő nap mért dől minden romba? Minden! Az élet is. És mondják, hogy „Légy erős”? Nem tudom tovább írni… sírnom kell! Sírok én, mert a mai nap két értéket is elveszítettem… örökre, ÖRÖKRE. Egy barátot, aki egyben harcoló katona, hadnagy, tanuló, játszótárs, szőke kisfiú, síró szülők gyermeke. És akire mind illettek az alábbi tulajdonságok: IGAZ barát, jó tanuló, segítőkész, szolgálatkész, pajkos, játékos, de mégis komoly, igazmondó, másnak jót akaró, jó, szép, és kicsi gyermek, de ezek közül a legnagyobb HAZASZERETŐ gyermek.

 Ez volt az én Drága, Jó, Kicsi barátom, Nemecsek Ernő, egy földi Kincs, egy földi Csillag, ami kihunyt, és lett belőle égi Kincs a Jóisten mellett, az Angyalkák között… Igen Őt elvesztettük ÖRÖKRE…

Jól viseld magad, Nemecsek Ernő a Mennyországban is, tartsd meg ezeket, a tulajdonságaidat, kisbarátom, légy példamutató onnan fentről is mindenki számára. Remélem, hogy egyszer majd, ha én is olyan jó leszek, mint te voltál, és a Jóisten azt a nevet mondaná, hogy Csónakos, egyszer még én is találkozom veled. Isten veled, „Papuskám”!

Ő volt az egyik érték, akit elvesztettem, a másik meg… a másik, az… az a haza… az a Grund, a hálátlan föld, amelyért még előző nap harcoltunk a Vörösingesek ellen, amelyért meghalt Nemecsek, amelyen játszottunk nap mint nap. EZ a FÖLD! Ezt a földet… ezt a parányi, darabka földet is elvették tőlünk, tőlünk, a gyermekektől, mert kell egy embernek, gazdag embernek egynél több ház is. Ház? Bérház, valóságos palota, és kell hozzá a nagy hely, hogy a gyermekek ne játszhassanak többé soha! Sehol! Ne tudják, többé soha, mi az a CSAPAT. Ne ismerjék a labdajátékokat, és ne legyenek szabadok SOHA!!!

 Soraimat azzal végzem, kedves naplóm, amivel kezdtem: kegyetlen az élet, a jó után mindig rossz következik. 

 

 

 

 

 

Pályázó: Nagy Csenge Orsolya, 15 éves

Iskola: Nagyszalontai „Arany János” Főgimnázium

IX. F osztály

Tanárnő: Ile Erzsébet