Sokszor beszéltem már Babits esztergomi házáról, de a lényeget még nem igen mondtam el, hát arról beszélek inkább, pontosan arról, hogy miért költözött oda Babits Mihály. Babits nem szeretett emeleten lakni, így szekszárdi saját szülőházát is kényelmetlennek érezte, mert emeletes volt, bár vidékiesen vakolt és fehérre meszelt. Az építtető őse, a dédapja helyébe ő úgy tervezte volna, hisz’ hely volt rá bőven, hogy minden helyiségbe rögtön a földszintről legyen út a bemenetelre, ahogyan a parasztházakat is építik, és ahogyan abban az időben Szekszárdnak majdnem minden háza épült. Viszont Babits szeretett magasban lenni, és messzire nézni, tág tájra. Ez pihentette a betűk fárasztotta szemét, az eszméken, verseken forgó agyát, ezért vándorolt föl már gyerekkorában, diákkorában is könyvekkel még Szekszárdon a szüleinek a magas présházába, és ottan töltötte majdnem minden szabad idejét nyaranta. Ehhez hasonló tanyára és tájra vágyott, amikor élete úgy alakult, hogy kora tavasztól késő őszig akár vidéken is élhetett. Semmi nem kötötte akkor a városhoz, úgy pedig, hogy semmi állása, helyhez kötött megélhetése nem volt. Pénze sem volt. Így egy hegyi présháznál nagyobbra nem gondolhatott. De nem Szekszárdon, nem messze Pesttől, hanem itten valahol a közelben. Eredetileg az esztergomi hegyi tanya sem volt sokkal több, mint egy hegyi présház. Kocsiút sem vezetett oda, egy szűk szurdik csapásból kellett hozzá fölkapaszkodni, igen meredek, primitív lépcsőkön. Ehhez is segítő baráti buzgalom és kölcsön juttatta. Lakályossá tétele esztendőkre elhúzódott, elhúzódott volna még tovább, ha a Baumgarten-alapítvány mennyből lehulló jövedelme nem ad rá módot, hogy tágítsa ezt a házat. Kegyetlen meredek volt ez a feljáró, megpihegtette úgy az embert, mint nem tudom én hány emelet. De a házba mégis kertből lehetett egyenesen bemenni, kilépve a csöpp szobából szintén rögtön földön, homokos úton találta magát az ember, gyepet taposhatott, szóval azt, amit Babits mindig összefűzött a lakással. Állhattam én Babits oldalán a szekszárdi szőlőhegy présháza előtt is, lent a Sió széles lapálya azt a kort idézte, amikor a Sió és a Duna ott még egyesült. Egy kicsit följebb haladva a városra láttunk, le Szekszárdra, a hajdani római kisvárosi Aliszkára, akkor már egyre-másra harangszó szállt persze belőle, a légió kürtjelei helyett. De álltam épp így Babits mellett az esztergomi hegyen is. Magyarázat nélkül nézhettem a lenti tájat, lent lapály volt itt is, a messzi csillogó Duna és a prímási város szinte szünet nélkül küldte a harangszót, ez a táj majdnem olyan volt, mint Szekszárdon. Ezt kereste Babits és ezt teremtette meg ott, mondom igen apró kiadásokkal, illetőleg hát apró építkezésekkel. Amikor először tölthettem időt az esztergomi előhegyen, naponta leereszkedtünk a városba, úsztunk egyet, egy egész kis csendes uszoda volt ottan, bevásároltunk, cipeltük fel a friss főzeléket a duzzadó irattáskákban. Ez az idő biz’ gyorsan elmúlt. A betegség, amelyet kezdetben asztmaként emlegettek, egyre többször kifullasztotta fele úton már a költőt, végül teljesen odarögzítette fönn a hegyre. Afféle toronyba zártan. A város is, de aztán az ország is úgy tekintett föl rá, az igényes és magányos költőre, mint aki kedvére él a maga elefántcsont-tornyában. Kevés művészi magányt látott közelről az, aki Babits hegyi házára az elefántcsont-torony szót kimondta. Az elefántcsont drága anyag, ára az ókorban az aranyéval vetekedett. Tornyot abból legfeljebb asztali díszül csináltatott, akinek volt módja még olyannal is ékeskedni. Babits elefántcsont-tornyában alulról beszivárgott, felülről becsöpögött a víz, a vakolat megpúposodott és lehullt a falról, a költő házaspár maga kente rá az aranyfestéket. A szél meghasaltatta a gyertyalángot, éjjelente megemelgette a függönyöket, a könnyebb takarót. Az esztergomi elefántcsont-torony olyan volt, mint általában a nem érvényesülésre, hanem a mesterségükre adó művészeké, akik dacolnak akár a szegénységgel is. Babits igényes volt, de nem szerette a magányt. A félreértést az szülte, hogy aki szenvedéllyel szavalja a horátiusi procul negotiist, az vallja is azt. Valóban Babitsnak van ilyen verse: „nyájas magasságban csüng dombtetőn a ház, de én zordon ülök benne mint Jeremiás.” De ő nem elvonuló próféta volt. Nemcsak a siránkozó nézője a lenti világnak. Őrszem inkább. A műveltség, az emberi világ magas figyelő posztján, ahogy szintén leírta: „egy írógéppel, mint tört vitéz egy rozzant gépfegyverrel”. A lenti közösség szívós tagjaként így ült ő, így feküdt aztán míg csak le nem vitték innen hordágyon, néhány nappal azelőtt, hogy sírba eresztették azt az elgyötört testet, melyben a végsőkig lobogott a lélek, az olthatatlan remény, hogy érdemes a küzdelem a társakért is.