KL: Alapjában véve minden írásom és minden képem megsokszorozott én vagyok. Mind arcképem. És mind vallomás. Most kezdik észrevenni azt, hogy alapjában költészetemnek nem egyes darabjai az értékesek, hanem az az állandó önvallomás, ami van, amit a költeményeimben megírok. Nem témákat írok meg, mint ahogyan a magyar költők nagy része, hogy az öreganyámat mik érik meg ezeket, hanem azt az állapotot, ami összeköt engem a világgal. A világ és a köztem való viszonynak a megírásáról van állandóan szó, természetesen rajtam keresztül, aki se vidám, se bőbeszédű ember – már társasági értelemben – nem vagyok. Vagyok vitatkozó természetű ember, de minden vitatkozó ember állást foglaló ember. Az én verseim is mindig állást foglalóak, és nagyon érthető ez, hogy az állást foglaló embereket nem szeretők részére nem kedvesek ezek a versek. De nem azért, mert rosszak vagy károsak. A sorsomat úgy határozhatnám meg, hogy nagyon jól tudják azt – úgy határozhatnám meg –, hogy úgy bánnak velem, mint egy kutyával. Olyan kutyával, amelyikről föltétlenül tudják, hogy őrzi a házat, csak nem akar egész éjjel ugatni. Ez egy, ez egy elég kellemetlen állapot, pláne, a kutya tudja ezt. De hát, ezt is ki lehet bírni. Szóval, el vagyok kötelezve, így vallom magam is, hogy el vagyok kötelezve, de viszont nem szolgálattételre vagyok elkötelezve. Úgyhogy Bosquet máma az egyik legrangosabb költő, és legrangosabb esztétikus is, beszélgettem vele, mert együtt ebédeltünk, ő meghívott ebédre, együtt ebédeltünk és minden dologról beszélgettünk. Többek között én fölvetettem az én gondolatomat, vagy újabban keresett vagy követett irányzatomat, amit abban foglalhatnék össze, hogy: „el a művészettől”. Vagyis: el attól a művészettől, amely önmagát fertőzve állandóan a művészetből él. Többé nem az életet viszi be a művészetbe, hanem a művészetet a művészetbe. Úgy, hogy művészi tárgyakat vagy művészi mondanivalókat művészi módon akarnak megcsinálni, és ebből hovatovább egy affektált giccs jön létre. Ezzel szemben már teljesen szemben állok ezzel a dologgal. Bosquet ugyanazt mondja, hogy ő is; és azért van egy esszéje, amiben azt próbálja fejtegetni, hogy a költői nyelvet át kell alakítani olyan nyelvre, hogy könnyen fordítható legyen. Szóval ne az unikumokra utazzunk, hanem azokra a telitalálatú mondatokra törekedjünk, amit franciára, angolra, bárhova le lehet fordítani anélkül, hogy egy nemzeti rafinériával legyen teletömve. Tehát amit..., Párizsban nagyon jól éreztem magam, régi barátaimmal találkoztam, akik szintén hetven, nyolcvan évesek, beérkezett emberek. Én persze nem érkeztem be, de hát a mai körülmények se alkalmasak erre, és a Horthy-rezsim se volt erre alkalmas, és a hitlerizmus se volt erre alkalmas. Hát vannak szerencsés és szerencsétlen karrierek, hát én a szerencsétlenek közé tartozom.

 

TÁ: Nem hiszem, Kassák mester az az ember, az az alkotó, aki a meg nem érkezéssel érkezik meg mindig. Átolvastam a hatvan éves Kassák köszöntését, abból is ez sugárzik: mint egy gránitszikla, olyan az a kötet.

 

KL: Hát, igaza van, kérem, igaza van, hogy alapjában véve én az ellentmondásaimmal győzök. Mint ahogyan az én véleményem az, hogy a művészeknek nagy része ott bukik meg, mikor az első sikert elérte. Első sikert elérte és többé nem mer elmozdulni arról a helyről, fél, fél, hogy akkor baj lesz. Hát velem az megtörtént, hogy mikor ’14-ben a Mesterembereket írtam, akkor egy olyan kritikusom, mint Osvát, azt mondta, hogy ,,Uram, ez nem vers, ez kocsizörgés” , és visszaadta. A Népszav-nál is, mindenhol visszaadták. Aztán jött egy idő, a huszas évek, mikor követelték tőlem, hogy olyant írjak, mint a Mesteremberek. Csak akkor már elmúlt körülbelül nyolc-tíz év és forradalom, minden, akkor én már olyant nem írhattam, mert én már egészen más ember voltam, és a körülményeim is mások. Természetesen kimentem az izébe, hogy is hívjákba, az emigrációba, ott írtam a Máglyák énekelnek című cikkemet, eposzomat a ’19-es forradalomról. Hazajöttem, akkor itthon azt mondják, hogy miért nem írok Máglyák énekelneket? Hát, azt már megírtam. Körülbelül ötször mentem el önmagamtól úgy, hogy egyre közelebb kerültem önmagamhoz. Mert a mai verseim például, amit ma írok, azok nagyon közel állnak a Mesteremberek-korszakhoz, csak egy magasabb szinten. Szóval egy nagy küzdelem, kísérletezés, próbálkozás, erőszakoskodás saját magamban folyt le addig, ameddig eljutottam –azt mondom, körülbelül ma tartok ott –, hogy a legtisztább lényegemet meg tudom mondani.