A hangulatot csak egy kis petróleumkályha melege oldja, vidáman pöfékel a sarokban. Ignotus szemüvegét levéve olvas, mint mindig, ha jobban akarja látni a behozott szöveget, majd szenvtelenül közli: kedves uram, ez az iromány sajnos nem üti meg a Nyugat mércéjét.

Nem nehéz a jelenetet elképzelni a Petőfi Irodalmi Múzeum, a százéves Nyugatra emlékező kiállításának második termében, ahol a nagy hírű folyóirat szerkesztőségét rendezték be. A szentélyt magát, amely egyszerre kávéház, illetve élők és holtak felett ítélkező redakció. Az egyik kávézóasztal lapjába beépített képernyőn közben kikereshetjük a Nyugathoz köthető kávéházakat, szerkesztőségi épületeket: Budapest térképén kis ikonok jelzik az Ilka utcai és Vadász utcai "állomáshelyeket". De látható, tapintható minden: relikviák, szövegrészletek, fényképek, hang- és képfelvételek.

- Az volt a legnagyobb kihívás, hogy a folyóirat szellemi gazdagságát miként tudjuk olyan látvánnyá formálni, hogy abban az általános iskolás és a szakmabeli is meglelje örömét - vázolja fel a kiállítás fő dilemmáját Kelevéz Ágnes irodalomtörténész, a tárlat főkurátora. A múzeum történetében is egyedülálló vállalkozásnak számító kiállítás az intézmény XX. századi gyűjteményének legjavát vonultatja fel. Cseppet sem unalmasan. A kinagyított, hatalmas üvegtáblákra felvitt portrék papírízű valóságát egyedi relikviák színesítik. Móricz hosszú szárú csizmája, Osvát cigarettásdoboza, Ady kicsit elnyűtt kalapja vagy Babits megviselt, talán romok alól kikapart írógépe mellé könnyebb odaképzelni az embert. A halandó tárgyak mellé a halhatatlant. És persze, böngészhetjük a lapszámokat, szerkesztőváltásról tudósító leveleket, vagy a Móricz által aláírt, 1931-es előfizetői ívet, amellyel olvasókat próbál toborozni. Miért harcol a Nyugat? - kérdi öntudatosan, s azonmód meg is válaszolja: a műveletlenség, a ponyva, a babona, a tehetségtelenek és ízlésrombolók ellen. A felhívás végül sikerrel jár, hiszen az előfizetők száma hatszázról kétezerre emelkedik.

- A Nyugat az irodalom győzelmét jelentette, időszakosat, mégis állandót, vagy inkább túlélőt - magyarázza Harsányi László, az NKA elnöke, hogy miért megkerülhetetlen ma is a Nyugat. Hiszen a múlt század legismertebb folyóirata organikus képződmény volt, és a mai lapoktól leginkább az különbözteti meg, hogy nem csak egy nemzedék vagy az irodalmi-közéleti belügyek fóruma volt. A tárlat negyedik terme leginkább ezt a többletet jeleníti meg. Azon képzőművészek egy-egy festményét láthatjuk Tihanyitól Derkovitson át Gulácsyig, akiket a folyóirat hírhedt rovata, a Figyelő fedezett fel, ismerte el tehetségüket. De beleolvashatunk a lap hasábjain megjelent zenekritikákba, miközben belehallgathatunk a bírált zeneműbe, vagy elnézhetjük a vásznon pergő korabeli filmrészleteket, hiszen Karinthy már 1909-ben ujjongva veti papírra, hogy "a mozgókép a legcsodálatosabb ötlete az emberi leleménynek". A tárlat szerkesztői által összeállított világirodalmi mozaikfal a folyóirat tájékozottságát mutatja be, ahol a lap által említett szerzők sorakoznak. Shakespeare viszi a prímet a maga 1365 említésével, de Tolsztojnak, Dosztojevszkijnek vagy Poe-nak sem kell különösebben szerénykednie.