Aranynak minden versét el lehet olvasni, nem muszáj. Ilyen, hogy kell, hogy muszáj, nincs az irodalomban, én nem szeretem ezt a pedagógiai kényszert. Nincs. Ha valaki húzódik Aranytól, mert ilyen ember is van, húzódjék. Nem vetek semmit a szemére, de aki, mint maga, ennyire – bocsánat a kifejezésért – ennyire harap rá és ennyire tiszteli, az nagyon jól jár, mert jó órákat szerez magának, jó napokat, ha évente végigmegy Arany egész líráján. Most nem az eposzokról, nem Toldiról beszélek, nem Buda haláláról, hanem a lírájáról. Hát három lírai verset olvasok fel, ezek közül kettő öregkori, és a híres Kapcsos könyvben van benne, amit Gyulai Páltól kapott, nem használt fel hosszú-hosszú évekig, a végén kibuggyant belőle körülbelül félszáz csodálatos költemény, nyugdíjazása után, ezeket írta be a Kapcsos könyvbe, és a közös nevük, a költemények közös neve: Őszikék.

 

Vándorcipó. Elöljáróban annyit, hogy életében egyszer ő is bohém volt, és ilyen, hogy is mondjam, ilyen malaclopó köpenyben nekivágott a világnak, vándorszínész lett egy pár hónapra, mint ahogy vándorszínész volt a barátja, Petőfi is. De hát annyira más alkat volt, megirtózott a mesterségtől, nyomorgott is, és a legenda szerint Máramarosszigeten, már odáig vetődött fel, egy ilyen koldus vándortársulattal, volt egy álma, arról, hogy haldoklik az anyja, és akkor, mert pénze nem volt, gyalog nekivágott az útnak, és azt hiszem egy hét alatt legyalogolt Máramarosszigetről, arról a vidékről Nagyszalontára.